Tavaszi emlékezés
Átok.
Háboru volt!
Aztán annak is vége lett.
Tizenhat-éves-bőlcsen
itéletet mondtam a világ felett.
Haraggal, üres gyomorral
míg görbére nyomott
a cserezsák,
s míg lukas cipőmben
hólé csucsogott,
májust kivántam, napsütést,
simogató szellőt...
s átkoztam az istent meg minden
fegyvervisellőt...
Harag.
A kövér paraszt csak krumplit adott,
mikor én szalonnát meg húst akartam...
fitymálva gyűrte Anyám kopott gúnyáját
és panaszkodott.
Ütni lett volna kedvem
de vártak otthon, négy nap
meg négy éj az út oda...
Az éhség nagy úr szokta mondani anyám
és az én uram acsarkodott...
lázitott, hajtott...
A kormos vagon tetején
ketten kapaszkodtunk
a FÉLELEM meg én...
s ahogy az éj leszált...
( negyven évig tartott)
ment a vonat lassan, ki tudja miért
néha meg-meg állt.
Valahol a sötét horizont mögött
Szolnok bújt, mint egy bűnös,
kit rossz útra vitt a sors.
A Sors, az az ostoba véreskezű
vaksi ribanc
röhögve várt a Tisza fölött
s a vézna, fáradt alig-ember,
- csupán egy kölyök aki voltam -
álmok nélkül, arasznyi múlttal,
én csak haza vágytam...
Mindegy, hogyan csak már
túl lenni a szén-lapátolós
pokol kapuján,
hol nyugat meg kelet oly könnyen
helyet cserélt...
Pest vagy Sziberia -
perdült a szerencsekerék...
A vesztes? Hogy mennyi volt,
örök titok marad.
Keletre vitte őket az új rokon,
testvéri gonddal
tábort vert nekik túl az Urálon.
Hol egy ezredév előtt pogány papok
fehér paripát áldoztak, most
vörös oltáron ezernyi jajjal
egy sötét múltat kisért, az
elfelejtett, porló csonthalom.
Remény.
Az égõ város csipős füst emléke
még bennem lebegett,
de életre vágytam meg
tavaszra, jószagú ligetben
lila orgonára, talán egy mesebeli
piros pöttyös, padon üllő,
szíves-lelkes,
kerek arcú lányra.
Niagara Falls, 1998. április 4.
