A KIKÖTŐ

 

A Kikötő? Azt sohasem szerettem.

Csak megértettem. Itta rossz borát

a matróz álmos, hályogos pohárból,  -

és kereste körbezárt önmagát.

 

A Kikötőben minden-minden bántott:

butított senkik, gyűlölet-ima,

önmagát is becsapó kocsmacégér,

szeszhozta szó, istenek torz fia.

 

Az én elemem éber tengerálom,

egyedüllét, szabadság-félelem:

a szabadságban szintén félelem van,

s új tájat egyre vágyó végtelen.

 

A Kikötő? Lassan már messze-messze

nekem a magát áltató világ,

gajdoló ének, mocsok-kocsmacégér,

föld, ahol istent gyűlölet imád.

 

Az én elemem: szél-víz végtelenje.

Nem a megígért földet keresem:

csillag-égbolttal egyesülő Nincsen

csendje zúgjon, hallgasson szívemen.

 

A Kikötő? E szennyes kocsmaemlék?

Ott most összekap sok hitvány halott.

Ó, kis vitorla-vers! A Végtelenség

szélén látod-e azt a Csillagot?

 

Nem látod? Mégis-mégis vár a Tenger.

Kíváncsi égbolt Ninccsel egyesül.

Ó, az a NINCS mennyivel több a VAN-nál!  -

súgja a szív. A szív,  -  itt, legbelül.