kortársak-mesterek
1910-2006
ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ.

Most, hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
Népek közt sorom és mindegyik sorom,
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
és a dal a számon, mit kérnek majd számon
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krugató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepűs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák.
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszelytő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.


Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
Busák, buják, burjánzók és garázdák,
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete.
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, repedt rögökre.
Magánhanzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotja tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
Közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Párizs, 1940 május)

ÉGI LOGIKA

Krisztus az Úrral állt az égi korlát
mentében. Földi rémségekre láttak.
A gladiátorok egymást gyilkolták
a cirkuszban, míg a nézők újráztak.

Egy satrafa a vak koldus kutyáját
ütötte le, hogy aprópénzt szerezzen.
Vihogó, ronda kamaszok ugrálták
körül rabszolgák testét öt kereszten

a Forumnál. Isten e szörnyűségek
mellől elfordult és Krisztusra nézett:
“Menj a Földre, fiam. Az emberek
gyalázata felér a magas égig.
Ha még téged is felfeszítenek,
úgy bűneiket megbocsátom nékik.”

                       ***


SZONETT

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

                       ***

A jövő század lesz a végső

A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!

Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.

Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.

Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),

s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,

a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.

(Budapest, 1997)

                      ***
Életrajz
Lőrinc pap
Illyés Gyulának

Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:
ez háza, melyben kenyerét eszi,
hónaljában az őszi köd gubbaszt,
a téli szél vitorlának veszi,
a felkelő nap sólyma csuklaján,
halántékába a hold belenő,
szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán
odvat kopácsolt a harkály idő,
őrült szemfénye lett a pisztolya
a vad füttye, melyet téboly hallani,
lábfürdője dombhátak lisztpora
s fagyott szekérnyomok szántalpai.

Későn van ez, soká Mohács után,
s hajlik már útja síri rög felé,
vállából karja kiugrott sután,
szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;
olykor már egy tanyára is belép,
csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,
szikkadt torkának nagy s örök hevét
aludttejjel hűsíti hasztalan,
kemencékhez formálja derekát;
marasztalják, de ő nem nyughatik
és minden este új s új dombra át
hurkolja árnya hosszú húrjait.

Régvolt nevét egyszer fecsegte el:
feladta akkor a zabhegyező,
a dögszagú, madárfő siheder –
de nem hitték el róla, hogy ez ő.
Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.
De hallgatódzik háznál, kert megett,
hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,
s ha szól: mélyen, huhogva felnevet,
s ha nem – vizek partjánál ácsorog,
követ dobál tükrükbe és figyel,
hogy visszatér-e hozzá s hányszoros
a hullám, melyet ő indított el.

Budán látták, a Várban. Ott maradt
Szent György terén, a kőben, lábnyoma.
Az Úr testét ha felmutatja pap,
azóta nem láthatja Zápolya.
Tarpán bolond aggnő szólt rája így:
„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,
vad hímszag rajta s homlokán a dícs.
Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”
Sukoró mellett, hol nádon lakott
zsombékon ülve, egy suttyó gyerek
vetett eléje három mondatot
beszédéből, mit régen elfeledt.

Azóta érzi: nem halhat meg ő,
nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,
talajvíz lesz, mindenhol felszökő,
ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;
hódfészek lesz agykérge, szelleme,
hódjárat: minden partfokot kiváj:
földvár, az ország kulcsa; ellene
hadjáratot hiába kezd király;
lesz hosszú, cingár karja iszalag,
mely zöld csapdákat rejt az út alá,
s két ujja közt a boka kiszakad,
mely őt e földből kiszakítaná.

Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,
iszapok vadkan hátán hever el,
de kézről-kézre adja őt tova
szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;
bejárja az országot, ellepi,
határt reá nem szab idő, se tér,
gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,
s mi benne volt, magától terjed, él:
az Eszme, mely virágporként lebeg
s az agybarázdák földjén újra nő,
s a Szó, mit még anyjában, vérerek
hallócsövein ért a csecsemő.

S végül: mikor az égen átrezeg
a hajnalt jelző első zöld fonál,
szíve kigyúl, s megáll egy domb felett
Czegléd papja, az öreg áldozár.
Valója már csak foszló férc, lidérc,
legendás váz, csalóka, elhaló;
lidérce lesz az érc, a sziklabérc,
örök legenda, nem haló való.
Nem látják ketten egymást újra itt:
alászáll ő – amaz meg fellebeg,
s helyére lépve, vándorútjait
örökké rója, mint a fellegek.

(Recsk, 1952)

                           ***
Vigasztaló

V. I. barátom hatvan évig körmölte pőre
szobában késő estig elrettentő, toprongyos
drámáit, de büszkén is, mert biztos volt, hogy
halála után Shakespeare utódja lesz belőle.

W. K.-t nem érdekelte nő, pénz, hír, állás, szépség,
politika. Nem gyűjtött, csak ólomkatonákat
és fütyült minden másra. Így szerezte magának
örömteli nyugalmát és boldogságos létét.

Más emberek hasonló könnyítésekhez jutnak,
ha népszerűbb védelmet választanak maguknak:
egy nézetet, egy rendszert, egy filozófiát,

egy vallást és azonnal tűrhető a világ,
mert mind örök játékszer, üdvözítő vigasz
élet meg halál ellen. Sebaj, hogy nem igaz.

(Budapest, 1997)

                              ***
Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem – a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak
s a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?

Búcsú

Nem: látjátok, nem hiába firkálok,
mert ha ezt a verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt ne fogd be a pofádat.

(Budapest, 1934)

                            ***
.
A DIGITÁLIS IRODALMI AKADÉMIA
adattárában gazdag anyagot talál az olvasó és dijmentesen letölthető.