 | ||||
Kata minden alkalommal, mikor Lóri akaratának enged, — gyakran, mert nem akar szülei előtt veszekedni, nem akarja, hogy sírásának hangja felkorbácsolja az anyja szívét, ökölbe szorítsa apja kezét; hát jól van, legyen, ahogy Lóri akarja, akinek ugyan tapasztalata sok mindenhez nincs, akarás annál több van benne, és határozott érzék, hogy a dolgok rosszul, vagy nehezen menjenek, vagy legalábbis félig el legyenek rontva, de az mégis jó, mert az ő akarata érvényesült — tudja: ennek véget kell vetni. A piti, kicsinyes dolgoknak, amiket lehetetlen jónak látni, ha egyszer rosszak; a mázgásra festett asztallábnak, amire csak Elmúltak a karácsonyi ünnepek, a naptár is új évre váltott. Vízkeresztkor leszedték a megkopott, leveleit szóró fenyőfáról a díszeket, gondosan becsomagolták a régi szaloncukros dobozokba, és fölrakták a gardróbba a legmagasabb polcra. P. leszerelte a fáról a karácsonyfatalpat, aztán ügyelve, hogy minél kevesebb tűlevél hulljon a szőnyegre, kivitte az erkélyre. Lenézett, nem jár - e arra valaki véletlenül, aztán jól kitartotta a korlát fölött, nehogy a szél belódítsa valamelyik alsóbb emeleti erkélyre. Még le is szólt, nem áll - e kint valamelyik szomszéd, gyerek, vagy akárki, csak aztán engedte el a kiszolgált fenyőt. Leballagott, odavitte a szemetes kuka mellett várakozó társaihoz és a kupac Kata alig állt munkába, mikor hozzákezdett a ház átépítéséhez, maga intézett mindent, adogatta a téglát, cserepet. Lóri ilyenekre nem képes, ha valami tényleges munka van, rögtön valamibe kifogást talál, vagy inkább keres, megsértődik, kivonul, ráhagyja Katára az egészet. Aztán a végén fölényesen bírálgat. Kata hallgat. Egyre mélyebb és hidegebb ez a hallgatás.Most, ez a temetés valamit felszakított, talán, ha kimehet a temetőbe, egészen másként zajlik benne minden. Ám az a kényszerűen Gyönyörű tavasz volt. A pesti házaspár két hét nyugalomra, pihenésre vágyva érkezett nyaralójukba egy szem fiukkal együtt. Illatfelhőbe burkolózott a természet, a dinnyepalánták az óriás kertben életerősen kapaszkodtak már a nap sugaraiba.- Hallod kedvesem? – szólalt meg belebámulva a csendes estébe a férj.- Mit kellene halljak, édes? – gügyögött vissza neje.- A fiunkat kedvesem. Milyen szépen zongorázik a kerti házban! Még a madarak is elhallgattak! A zene harmóniában él a természettel – motyogta maga elé a férfi, majd hangosabban folytatta.- Kedvesem valamikor azt olvastam egyik szaklapban, hogy az élőlények érzik a zenét. Nem is volt rossz gondolat tőled, hogy kihozattad a zongorát a nyaralónkba. Óriási ötletem támadt! Kérlek ne nevess ki, én már rég gondolkodom ezen. Tudományos munkával szeretném folytatni tevékenységemet. – Hosszan feleségére nézett várva a hatást, de nem érkezett válasz, ezért folytatta:- Figyelni fogom, hogyan fejlődnek nővényeink. Ha beigazolódik feltételezésem, a kisház melletti dinnyéknek jobban kell fejlődniük, mint a kert hátsó részén levőknek, ahová nem hallatszik a zene. Biztos vagyok benne, hogy ezek itt elől, nagyobbak, édesebbek lesznek. Bebizonyítom – állt fel hirtelen, sétált fel-alá nagy hévvel. – Nem csupán anyagi haszonszerzésre gondolok, végre szakmai elismerést kaphatok! Megnyílt az alföldi kisváros első kínai gyorsbüféje. A szokatlan, vonzó illatok hamar odacsődítették a kíváncsiakat, s néhány nap alatt már kialakult a kis étterem törzsközönsége is: hivatalnokok, a közeli hipermarket dolgozói, gyesen lévő anyukák, butikban dolgozó, barnára szoláriumozott lányok álltak sorba a salátákért, omlós csirkemellekért, bundázott ananászért.A minap ott álltam a sorban én is.Előttem egy középkorú hölgy, kicsit erős sminkkel, a kelleténél rövidebb miniszoknyában. Egy tányér csípős-savanyú levest kért. Amikor megkapta, az orrához emelte, többször megszagolta, majd vizslatni kezdte a leves tartalmát.– Aranyom, lökjél már bele egy kis rizsát, hát ebben nincs semmi levesbetét – szólt oda a pult mögött kiszolgáló riadt kínai lánynak.– Nem érteni – válaszolt amaz.– Nincs benne tészta. Se krumpli. Csak egy kis tojás, de ahhoz meg akkor pirított kenyér kéne még. Mert úgy igazi a tojásos leves, pirított kenyérrel, érted?A lány nem értette.Az asszonynak egyre fogyott a türelme.– Rakjál bele egy kanál rizsát, aztán kvittek vagyunk.– Úgy nem finom – érvelt tört magyarsággal a lány.– Akkor legalább egy szelet kenyeret vágjál.– Nincs kenyér, nem tartunk – tárta szét a kezét.Az asszony csípőre tette a kezét, és megemelte a hangját.– Pedig ha itt boldogulni akartok, akkor meg kell tanulnotok magyarosan főzni. Birkagulyás, marhapörkölt, toros káposzta. A levesbe’ pedig tészta. Érted? Tész-ta…!A lány bólogatott, hogy érti. Az asszony pedig elviharzott, még a levest is otthagyta a tálcáján.Ma megint arra jártam. S azt láttam, hogy a megszokott ételek mellett egy új is ott virít a tárolóedényekben. Alatta pedig a felirat imígyen: „Marha-pőkőtt sült krumplival.”
- Alighanem te voltál az utolsó nagy karácsonyfánk - dörmögte maga elé. - Túl sok a gond az ilyen nagy fával. Hazahozni, díszíteni, aztán meg minek, kinek? Vénembernek már egy vázában ázó ág is elég.Klári, a felesége a vasárnapi ebédet készítette a konyhában. Ő meg odaállt a küszöbre, nekitámasztotta a vállát az ajtóképfá- nak, s úgy nézegette, mint egy sóvárgó kamasz. Szó, ami szó, még mindig csinosnak, vonzónak találta az asszonyt így túl az ötvenen is. Ilyenkor megfeledkezett minden bújáról, bajáról, a rokkantnyugdíjról, s valamiféle megmagyarázhatatlan reménység töltötte be a szívét, hátha - Levittem - mondta. - Megint túl vagyunk egy hosszú, magányos ünnepen. Húsvétig újra visszaállnak a megszokott hétköznapok.- Kirúgtak - mondta Péter. Hangsúly nélkül, érzelem nélkül.- Oltári! Tele vagy idővel! - lelkesedett Taki.- Hát most van.- Akkor jöhetsz velünk a Balcsira. Leszünk vagy tizen. Jön a Boronkai csaj is.Péter szeme felcsillant. A Boronkai csaj! Rögtön el is szontyolodott. Ahhoz pénz is kéne! Törte a fejét. Kirúgták, de az utolsó fizetését még nem kapta meg. Holnap bemegy érte. Mennyi is az? Próbálta kiszámolni. Elhúzta a száját. Az se sok.- Nem is tudom. Nincs elég zsozsóm.Taki megvonta vállát.- Szerezz. Nem kéne kihagynod. Mondtam már. Nagy balhé lesz. És jön a Boronkai csaj is.A Boronkai csaj! A múltkor már majdnem megdugta. Pityuliéknál volt buli. Azaz csak zenét hallgattak. Pityuli szerzett két új CD-t. Egyik se volt nagy szám, de a Boronkai csajt elbódította. Nem is húzódozott. Csak Pityuli anyja csörtetett haza rosszkor. Hogy miért nem tudták feltartóztatni valahol még egy órára? Azóta csak egyszer találkoztak a Nyugati Centerben. Dumáltak egy jót, de ott nem lehet dugni. A Balatonon. Ott lehetne.- Hely van?- Bakóék nyaralója üres - mondta Taki. - Az öregek Olaszban vannak. Egy hétig a mienk a kégli.- Le kéne menni!Az Egyesülés-negyed panell-tömbházainak egyikében lakott Horváth Annamária, a második emeleten. Családi állapota hajadon. Életkora harmincan kissé felül kerekedett. Nőknek nem kötelező felemlegetni a pontos életkorát. Csak a gyermekek mellett fenntartható, kedves és jellegzetes, friss szépsége akadályoz meg, hogy alaposan kimerítő jellemzésébe kezdjek. Most annyit mesélek el róla, hogy már több mint egy hónapja tudja, esküvőre hívták. Ria, aki a fenti Annamária, tanítóságának pályakezdő falujába érkezésekor, a szomszédasszonyának, akkor járni tanuló lánya most megy férjhez. Egy szatyorba, utolsó percben dobál be két könnyű ruhát s egy jó kényelmes cipőt. Megnézi, mennyi pénze van, s az igazolványa ott van-e a pénz mellett. Indul. Bár lelkében régebb elkészült az ünnepélyre, még ma sem tudta pontosan, vonattal, busszal vagy stoppal fog érkezni. Csak azt tudta, hogy két, eggyé olvadt napja fog rámenni. Mi várhat az emberre, egy esküvői lakomán?Tanítónéni innen, tanárnéni onnan. Hirtelen azt sem tudom, merre kapjam a fejem. Annyi ismerős arc, közben egy-egy vélt emlékezetesebb vonás. Mintha mindenki csak engem nézne vagy velem, lenne elfoglalva. Valakinek a testvére vagy a gyereke. Közel jönnek, szólítanak, megérintenek vagy kérdeznek. Mihelyt kíváncsiságuk nyakára hágtak, egyszerűen otthagynak. Álombeli forgatag gyanánt örvénylenek. Szerencsém, hogy nem vagyok szédülősfajta. Nem nagyon tudok dönteni, mégis érdekel, és kíváncsian nézek a beszélgető társam mögé. Próbálom felidézni az emlékeim, bár eldönteni, hogy amit nem tudok emlékkel megtámasztani, azt vajon szégyenlenem illene. S a falu kíváncsisága nyíltan örvénylik körülöttem, mintha egy körhinta tekerné, körbe-körbe. Tanítónéni innen, tanárnéni onnan. Szólongatnak és köszöngetnek az emberek. Készültem erre a pillanatra, elvártam, hogy emlékezzenek rám, de nem számítottam ekkora üdvözletáradatra. Van nyolc éve, hogy utoljára erre jártam volna. Milyen különös, emlékszem mindenkire. 